Menu

Betekintés a Szövetség újság 2016.III. számába

Vándor Péter – A tekintélyről 1. rész

A felfuvalkodás mellett a tekintély‑ellenesség a másik ősbűn, mely mind Lucifer lázadásában, mind az ember bukásában központi szerepet játszott.

Egyáltalán nem véletlen, hogy ahogy közeledik az Antikrisztus eljövetele, az emberiségnek egy igen jelentős része egyre inkább elhajlik az isteni mércétől a tekintéllyel kapcsolatban is. A nyugati világban ma talán a legjelentősebb szellemi irányzat az ún. posztmodern, ami teljesen magáévá tette a „mi az igazság?”cinikus pilátusi kérdését. Annak tagadása, hogy abszolút (való)igazság, mint kategória egyáltalán létezik, oda vezet, hogy mindenkinek megvan a saját személyes „igazsága”, ami az ő számára „működik” és amit senkinek sincs joga kétségbe vonni. Mindez nem csupán teljes erkölcsi relativizmushoz vezet, de egyúttal a világos tájékozódást is ellehetetleníti.

Azért nélkülözhetetlen, hogy mindezzel tisztában legyünk, mert az istentelen kultúra, amiben élünk, sokszor alattomosan, de annál erősebben hat ránk, hívőkre is. Ha nem így lenne, nem figyelmeztetne minket Urunk, hogy ne igazodjunk a jelen világkorszakhoz, hanem megújult értelemmel megvizsgáljuk, hogy mi az Ő jó, kedves és tökéletes akarata1. Vizsgáljuk hát meg mit mond a Szentírás a tekintélyről!

Alapelvek:

Isten maga a legfőbb Tekintély2. Minden földi tekintély (sőt, még a láthatatlan világ összes szellemi hatalmassága is) végső soron csak egy időre kapta kölcsön hatalmát Istentől, világos tehát, hogy egyszer majd mindenki számot ad Neki arról, hogyan élt (vagy hogyan élt vissza) ezzel a hatalommal. Ha valaki az Úrnak tetsző módon szeretné tekintélyét gyakorolni, a rábízottak javára kell élnie hatalmával. Isten országában, vagy biblikusabb kifejezéssel élve: Isten királyságában alapelv, hogy vezetőnek lenni elsősorban felelősség, egyfajta szent teher3, nem pedig világi értelemben vett hatalmi pozíció, vagy valamiféle „zsíros” hivatal4. Szomorú látni, amikor hívő emberek odáig jutnak, hogy evilági hatalmi játszmákba keverednek, az meg egyenesen tragikus, amikor ez Isten népe között gyülekezeti‑ vagy egyházi „pozíciókért” való harcban történik. Az eredmény biztos romlás már most, és egyszer majd szigorú számonkérés. „De ne így legyen ez közöttetek!”

A vezetésben jellemzően érvényesülnie kell egyfajta „hierarchiának”. A katonaságnál például természetes, hogy van egy alá-fölérendeltségi viszony. Ha pl. egy őrmester mást parancsol, mint egy százados, a honvéd (újabban: közkatona) számára nem kérdés, hogy kinek kell engedelmeskednie. De a százados is csak addig parancsolhat, amíg a vezérkari főnöknek alárendeli magát. Amikor a zsidó vezetők: a szanhedrin és a főpapok megparancsolták az apostoloknak, hogy ne beszéljenek az Úr Jézusról, számukra nem volt kétséges, hogy a hatalmi hierarchia alapján kinek kell engedelmeskedniük5. Az élet bármely területén; a családban, az eklézsiában, vagy a polgári életben is ezek szerint kell eljárnunk elöljáróinkkal kapcsolatban. Fontos tehát, hogy a Biblia alapján az engedelmességnek nem az a kritériuma, hogy a parancs kedvünkre való‑e6, hanem egyedül csak az, hogy az utasítás Istennek tetsző‑e. A „hívő” római százados7 Urunk földi életét és szolgálatát szemlélve felismerte, hogy Jézus „hatalom alá vetett ember”, nyilvánvaló lett számára, hogy, mivel mindenben teljesen alárendelte magát Istennek, itt már nem egy ember hatalmának megnyilvánulásairól van szó. Isten pedig „távolról” is képes gyógyítani, anélkül is, hogy a Názáreti rabbi átlépné háza küszöbét… A Szentírásban Isten minden gyermekének megígéri, hogy az ördög, ha ellenállnak neki, elfut tőlük, de csak akkor, ha Uruknak alávetik magukat (Jak 4,7; Végtelen naivitás lenne azt hinni, hogy bármely ember a saját erejével meghátrálásra kényszeríthetné a Sátánt.) Minden bizonnyal ez a hatalom alá rendeltség hiányzott Szkéva főpap fiainál, ami számukra gyászos következményekhez vezetett8 9. Csak úgy tölthetjük be Isten elhívását és lehetünk olyan vezetők, akik igazán javára vannak a rájuk bízottaknak, ha mi is hatalom alá vetett emberek vagyunk, vagyis újra és újra teljes szívünkből Urunk akaratát keressük és mindenben alárendeljük életünket Neki10.

Bizonyos helyzetekben a vezetés nem választható, hanem adott. Például egy hívő édesapa, de még egy hívő férj is, vezető, ha tetszik, ha nem. Az isteni tekintélyen alapuló, de egyben szeretetteljes és szelíd vezetés nélkülözhetetlen11! Ha nincs Isten szerinti vezetés, majd a Sátán gondoskodik arról, hogy legyen olyan vezetés, ami neki tetszik. Vákuumot fizikai értelemben is nehéz fenntartani, lelki‑szellemi értelemben pedig teljeséggel lehetetlen. A világban‑, a családjainkban‑, és a gyülekezeteinkben lévő lelki‑szellemi romlásért minket, Isten gyermekeit hatalmas felelősség terhel! A hívő férfiak kiemelt feladata, hogy Isten szíve szerint való vezetőkké váljanak olyan körben, ahol Uruk használni akarja őket. A jó vezető nem lehet passzív. Ahhoz, hogy Isten szerinti (pro)aktív vezetők lehessünk, legalább három dolgot kell ismernünk. Először is Isten akaratát (a jó irányt), másodszor a ránk bízottakat12, harmadsorban pedig (előre) kell látnunk­­ a veszélyeket is.

A Szentírás tanúsága szerint áron vétettünk meg, ezért nem a magunkéi vagyunk, hanem Azé, Aki az Ő drága vérével vett meg minket a saját maga számára. Már csak a teremtés okán sincs semmink, amit nem az Úrtól kaptunk volna13, de, még ha lenne is, megváltottait az Úr mindenestül megvette saját maga számára14. Az eddigiek logikus következménye az a kép, amit a Biblia teljes következetességgel és mindenféle szégyenkezés nélkül használ: a hívő ember Isten tulajdona, más szóval: Urának rabszolgája15. Az Úr Jézus korának Római Birodalmában a rabszolga megvásárlása elsősorban befektetés volt. A rabszolgának hasznot kellett hoznia ura számára16, és nem formálhatott jogot semmiféle kiváltságra, jutalomra vagy elismerésre akkor sem, ha minden kötelességét teljesítette is17. Ez azonban nem jelentette azt, hogy ha emberséges ura volt, a hűséges rabszolga nem részesült volna mindezekben18, sőt, ura akár még gyermekévé is fogadhatta19. Nekünk, újjászületett hívőknek pedig olyan Urunk van, aki nemcsak hogy saját vére árán vásárolt ki minket a bűn rabszolgaságából20, de minket, akik korábban ellenségei voltunk21, még saját gyermekévé is fogadott22!

Mivel Urunk a rend Istene23, nem meglepő, hogy az kedves Neki, ha az emberek társas érintkezéseit is minden szinten a tekintélynek való engedelmességből fakadó rend hatja át. Ezek a szintek a társadalom, a család, valamint a kihívottak közössége, vagyis az eklézsia.

Tekintély a társadalomban

A fent kifejtettekből is következik, de a Szentírás konkrétan és világosan utal is rá, hogy az evilági felsőbbségek hatalmukat Istentől kapták. Ezért, aki a hatalomnak ellenszegül, Isten rendelésének szegül ellen24. A hívő ember tisztelje a világi hatalmasságokat25, ne lázongjon ellenük (sőt, még a szívében, vagy „fülbe súgva” se háborogjon), hanem imádkozzon értük26. Isten gyermeke teljesítse polgári kötelességeit (adó‑, vám megfizetése, stb.), és engedelmeskedjen feljebbvalóinak (az alapelvekben lefektetett korlátok között). A hívő bizonyos keretek között élhet az őt megillető polgári jogokkal saját érdekében is27, de soha nem testvéreivel szemben, azok kárára28. Alapos, Isten előtti mérlegelés után, és szoros testvéri kör általi folyamatos kontroll és támogatás esetén akár az sem kizárt, hogy alacsonyabb szinten a közéletbe is bekapcsolódjon, hogy Ura akaratát képviselje. Ehhez azonban különös és folyamatos éberség és elővigyázatosság szükséges, nehogy célt tévesztve túl fontossá váljanak számára a múlandó dolgok29, és így elveszítse Annak tetszését, Aki őt saját harcosává avatta30. Magasabb szinten a politikát olyan mértékben átitatja a hatalmi harc, a nyerészkedés, a hazugság és a képmutatás, valamint az elvtelen és tisztátalan kompromisszumok, hogy kizárt, hogy az Úr megszentelt gyermeke ebben részt vegyen31 32.

Isten rabszolgájának polgári munkájában is Ura dicsőségére kell élnie33. Beosztottként ismerje fel, hogy főnökét Isten rendelte fölé, tehát eszerint engedelmeskedjen is neki34, főnökként pedig ne felejtse el, hogy neki is van Ura a mennyben, akinek számadással tartozik, ezért bánjon emberségesen beosztottaival35. Többen beosztottak és főnökök is vagyunk egy személyben. Én például, a magyarországi közoktatásban dolgozó középiskolai tanárként mint beosztott köteles vagyok főnökeimet tisztelni, nekik engedelmeskedni, velük szakmailag együttműködni, munkámat igényesen, legjobb tudásom szerint végezni. Mint főnök, kötelességem diákjaimat segíteni és tisztelni, a hatékony munkalégkört biztosítani szükség szerint fegyelmezéssel is. A kihívottak élete a munkahelyen is kettős: ha hűségesen járnak Urukkal, egyszerre szeretik és gyűlölik őket36. Ezt is vállalni kell. És azt is, hogy kiállok Uramért, aki a saját vérével vett meg engem magának, ha kell, még az emberi meggyőződésekkel és törvényekkel szemben is, az esetleges következményektől függetlenül.

Folytatjuk …

Vándor Péter, Biatorbágy


1 Rm 12,2
2 Kol 2,10b, stb.
3 2Kor 11,27‑29
4 Mt 20,25‑28, Lk 22,25‑27
5 Csel 4,18‑19, 5,28‑29
6 1Pt 2,18
7 Mt 8,5‑13; Lk 7,1‑10
8 Csel 19,13-16

9 Fontos megjegyezni, hogy Isten szuverén Úr, aki nem hagyja büntetlenül, ha nevével visszaélnek. Manapság is sok ezoterikus‑ és okkult praktikát űző “modern varázsló” hivatkozik Istenre, miközben esze ágában sincs, hogy életét Neki alárendelje. Az ilyenekkel kapcsolatban az Úr ítélete nyilvánvaló: nem lesznek Isten királyságának örökösei (Gal 5,20‑21). Még ennél is alattomosabb azonban, amikor például egyes hívőnek mondott csoportokban úgynevezett “gyógyító összejöveteleket” hirdetnek meg, ahol mindenki meggyógyulhat, aki csak akar. Ilyesmit Isten sehol sem ígér. Természetesen az Úr karja nem rövidült meg és ma is van hatalma bármit megtenni, vannak azonban olyan esetek, amikor számunkra hasznosabb, ha meghagy egy betegséget, hogy ezáltal formáljon minket (2Kor 12,7-9a; ld még 2Tim 4,20b). Bizonyosan olyanok közül fognak kikerülni a Mt 7,22‑23‑ban említett emberek, akik számára fontosabbak voltak a csodák, mint az istenfélő élet.

10 vö Mt 6,10
11 Lásd pl.: 2Móz 32,25; Bír 17,6; Péld 24,6, 29,18-19, stb.
12 Jn 10,14
13 1Kor 4,7
14 1Kor 6,19b‑20a, 7,23, 1Pt 1,18-19

15 Néhány nyelven (pl. orosz, román, indonéz) úgy tudom, a bibliafordítók “bevállalták”, hogy a doulos szót az eredeti jelentéshez hűen mindenütt “rabszolga”‑ként fordítsák. Más nyelveken (pl. magyar, angol) kivételt képeznek azok a bibliafordítások, amelyek megtartják ezt a jelentést (magyarul például Csia Lajos- valamint Vida Sándor Újszövetség fordítása, valamint az “Új Világ” ferdítés; angolul pl. a HCSB fordítás). A fordítók talán azért idegenkedtek az eredeti jelentés megtartásától, mert a szó negatív képzeteket kelthet. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a “doulos” “olyan személy, aki másnak a tulajdona, ezért mindenkor köteles akaratával és tehetségével gazdáját szolgálni” (Balázs Károly: Újszövetségi Szómutató Szótár: Logos Kiadó 1998., 134. oldal, doulos szócikk). Vagyis a doulos olyan valaki, aki egy másik személynek, az ő urának az akaratát viszi véghez, még akkor is, ha ez ellentétes saját akaratával. A mi Urunk Jézus Krisztus is rabszolgai(!) formát vett föl (Fil 2,7‑8) és engedelmes volt a keresztfának haláláig, ami akkor és ott jellemzően (bár nem kizárólagosan) a rabszolgák halálneme volt, miután egy rabszolga áráért „adták el”. Noha megmenekülhetett volna (Mt 26,53), mégis alávetette magát egy rajta kívül álló akaratak (Mt 26,39; vö Jn 5,30, 6,38, stb.). A 10 kötetes TDNT (Theological Dictionary of the New Testament—Az Újszövetség Teológiai Szótára) (szerk. Gerhard Kittel, angolra ford. Geoffrey Bromiley) 2. kötetének doulos szócikkében a következőket olvashatjuk: “A [doulos] szó jelentése minden más szóhoz való kapcsolatától függetlenül is annyira egyértelmű és világos, hogy fölösleges azt példákkal alátámasztani, vagy egy esetleges történelmi jelentésváltozást vizsgálni … [a szó jelentésében] a hangsúly mindig azon van, hogy valaki rabszolgaként szolgál … ez a szolgálat a rabszolga számára nem szabadon választott, végre kell hajtania ha tetszik neki, ha nem, mivel egy másik személy, tulajdonosa akaratának van alávetve.” (Grand Rapids: Eerdmans, 1964)

16 Mt 25,14‑30, Lk 19,12‑26

17 Lk 17,7‑10

18 Lk 12,35‑38

19 Szépirodalmi példát erre pl. Ben Hur történetében látunk.

20 Jn 8,34; 14‑es lábjegyzet

21 Rm 5,8‑10

22 Gal 4,5‑6

23 Ld. pl.: Ézs 45,18; 1Kor 14,33, 40, stb.

24 Rm 13,1‑7

25 1Pt 2,17

26 1Tim 2,1‑2

27 Csel 22,24b‑25, 16,37‑39

28 1Kor 6,1‑8

29 Kol 3,1‑4; Fil 3,19b‑21; Zsid 11,13‑16; 13,12‑14; Mt 6,24

30 2Tim 2,3‑4

31 1Jn 1,5

32 Ellenvetésként felmerülhet, hogy József, Eszter, Dániel és Nehémiás igencsak „belekeveredtek” koruk nagypolitikájába. Azonban véleményem szerint helyzetük több okból is különleges volt: egyrészt József és Dániel nyilvánvalóan nem pályáztak a magas pozíciókra, hanem oda helyeztettek, másrészt—és ez az igazán fontos—a szóban forgó négy ember közül, soha semelyikük sem hozott még a legkisebb mértékű kompromisszumot sem az Isten akaratával szemben, annak érdekében, hogy megtarthassa, vagy növelje hatalmát. Éppen ellenkezőleg! József kivételével életüket tették kockára azért, hogy az Úr akaratát teljesítsék (Eszt 4,16b; Dán 6,10; Neh 2,1‑5). József pedig „nem élt vissza” az Istentől kapott „képességgel”, hanem a fáraót helyre igazítva megvallotta, hogy nem ő maga, hanem a Magasságos jelenti ki az álmok megfejtését (1Móz 41,15). Bár József, Eszter, Dániel és Nehémiás mindannyian tisztelték földi uraikat, mennyei Uruk akarata mindennél fontosabb volt számukra.

33 Mt 5,16

34 Ef 6,5‑8; Kol 3,22‑24

35 Ef 6,9; Kol 4,1

36 Jn 15,20; 2Tim 3,12 



Kapcsolódó bejegyzések

  FEL