Szerző: Gál Lajos

Elek Sándor testvér 2019-ben végzett a Baptista Teológiai Akadémia Teológia Mesterképzési Szakán. Jeles eredményt elért szakdolgozatának témája mozgalmunk rövid története és jellemzése volt, melyet az alábbiakban olvashatnak el:

Egy éve költözött el mennyei otthonába id. Frank Sándor testvér, a Testvéri Szövetség mozgalom alapító szolgája.

Könyvei, 1) Halljad Izrael! – igemagyarázatok  2) Búcsú Babilontól – önéletrajzi írás 3) Babilon után Jeruzsálem 4) Izrael és a népek, megvásárolhatóak lesznek a TeSz országos csendesnapján 2019.10.05-én Vésztőn, valamint megrendelhetőek a [email protected] email címen.

Az életútjára való visszaemlékezés olvasható lesz a Szövetség újság következő, 2019.III. számában is, melyet a csendesnapon vehetnek át a terjesztők, az egyéni megrendelők pedig október közepéig kapják meg postán.

Méltónak találtuk, hogy ezt az írást a honlap látogatói előtt is elérhetővé tegyük, ezzel is emléket állítva szeretett testvérünknek, aki atyai szeretettel viselte gondját Isten rá bízott nyájának:

 

Egy elhalt gabonamag…

Szeptember 18 – án van egy éve annak, hogy édesapám Frank Sándor Urához és Megváltójához költözött. Erről megjelent a híradás annak idején a Testvéri Szövetség honlapján. Az évforduló apropóján Isten iránti hálával emlékezem meg gyümölcsöző életéről.

Élete és szolgálata éppúgy megosztó volt, mint ahogy Mesteréé, Jézus Krisztusé.

Voltak ugyan olyanok, akik személyi kultuszt építettek körülötte, többen voltak azok, akik nem kedvelték, bírálták, sőt rágalmazták. Ez nem érte meglepetésként, hiszen ismerte az Úr Jézus szavait: ” Jaj néktek, mikor minden ember jót mond felőletek…”. Megalkuvást nem ismerve vállalta a tanítványi út velejáróit (Ján 15,20).

Fiatalemberként elfogadta el a kegyelmet. Istentől való elhívástudatában megerősödve egy dolog inspirálta, hogy „tessék annak, aki őt harcossá avatta” (2Tim 2,4). Nem vágyott emberi elismerésekre, viszont annál inkább mennyei Édesatyjának megbecsülésére (Ján 12,26).

Ezért utasította el, amikor egy evangéliumi kisegyház elnökévé szerették volna tenni. Bár vallotta, hogy a gyülekezeti tisztségek biblikus gyakorlására szükség van, nem vállalta, hogy gyülekezetvezető presbiterré avassák.Inkább megmaradt Frank testvérnek vagy csak egyszerűen Sanyi bácsinak. Vallotta, hogy Isten országában a legmagasabb rendfokozat az Isten szolgájának lenni.

Emberi méltóságok előtt sohasem gazsulált. Mindamellett, hogy igyekezett megadni mindenkinek a köteles tiszteletet, a tartalom nélküli titulusok, tisztségek számára nem sokat jelentettek. Ez a szokatlan önrendelkezés különösen irritált olyan tekintélyeket, akik nem voltak kipróbáltak és az Úr nem ajánlotta őket (2Kor 10,18). Bibliai meggyőződése mellett állhatatosan kitartott. Nem tűrt megalkuvást. Ebből fakadóan nem volt hajlandó emberi igákba hajtani a fejét és ebből több esetben konfliktus származott.  Ő ezeket következetesen vállalta, szembenézve a várható következményekkel. (Ján 16,2; Mát 10, 35 – 36).

Hitéletének legszűkebb terepe az Úrtól kapott ritka nagy családja volt, ahol igyekezett tisztesen helytállni. „Az alapvizsgákat mindig a családban kell letennünk” – vallotta. Mivel ezeket a „vizsgákat” sikerrel vette, jutalomként Isten már itt a földön „többre bízhatta”, amikor is rábízta az Ő Egyházát is (1Tim 3,1–7), ahol évtizedeken át őrállóként végezte szolgálatát (Ezék 3,17).

Sokrétű szolgálata alapvetően Isten házanépe felé irányult és központi üzenete a hívők naponkénti megtérésre hívása mellett a tanítványság három alapfeltétele köré csoportosult: „Ha valaki én hozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom. És valaki nem hordozza az ő keresztjét, és én utánam jő, nem lehet az én tanítványom.” (Luk 14:26-27) „Ezenképpen azért valaki közületek búcsút nem vesz minden javaitól, nem lehet az én tanítványom.” (Luk 14:33)

Ezen igék gyakorlati megélésére való következetes igyekezetének gyümölcseként gyermekei, de szellemi gyermekei is ellenállhatatlan késztetést éreztek a gyakorlati keresztyénség megélésére.

Elmondhatta Pál apostollal együtt, hogy „Legyetek az én követőim, mint én is a Krisztusé!” 1Kor 11,1

Élete folyamatos lemondással és önmegtagadással járt, de Isten kegyelme folytán rendkívüli módon láthatta meg áldozatos életének gyümölcseit.

Földi életének utolsó éveiben immár megözvegyülve érte az a szellemi leépülés (alczheimer), amit éveken keresztül kellett hordoznia. Már teljes ápolásra szorulva is jellemezte egy csendes derű és az Urával való találkozás reménysége. Hálás beteg volt, akinek megadatott, hogy szerető családi körben töltse utolsó éveit. Elköltözése előtti napokban meglepő módon fejezte ki őszinte vágyát ugyanakkor Isten iránti bizalmát gondolva a hazahívó szóra: „Várok…”

Két nappal később a zsidó Yom Kippuron (engesztelés ünnepe) az Úr beteljesítette kívánságát és csendesen magához szólította.

Jelenleg tizenöt gyermeke, kilenc menye, öt veje és hatvan unokája (összesen nyolcvankilenc közvetlen hozzátartozó) tekinthet vissza arra az isteni kegyelemre, amely olyan gazdagon kiáradhatott az édesapára, apósra és nagyapára.

Ebben a drága emlékezésben osztoznak a szélesebb rokonság, valamint azok a százak, akik szellemi elöljárójukként tekintettek rá…

Ezek sorából álljon most itt egy – két visszaemlékezés ízelítőül, mintegy emléket állítva elköltözött szerettünk életének!

Üveges Gábor – Hernádszentandrás

„Hogy tekintek Sándorra?

Nagy ajándék volt számunkra Istentől a Frank családdal való szoros testvéri/baráti kapcsolat. Különösen sokat jelentett, hogy hívő életünk „csecsemő/óvódás” korszakában ilyen „közegben” növekedhettünk.

Sándor egy OSZLOP volt Isten népe között. Élete nagy PÉLDA volt arra, mit jelent az Istennek teljesen odaszánt, „hitből való élet”.                                                                                                                                                              

A teljesség igénye nélkül néhány terület, melyek rám nagy hatással voltak:

– folyamatosan Isten szavára, kijelentéseire figyelve, azokra alapozva, teljesen Tőle függve igyekezett

   élni,

– hitbeli megtapasztalásainak (ezekből sok volt) továbbadásakor az őt hallgatókban is az erősödött     

  meg: csak így érdemes élni!

– minta volt a hitharcokhoz való hozzáállása, hitbeli szilárdsága,

– teljes volt Isten felé a bizalma, reménysége – nehézségek idején soha nem aggodalmaskodott, nem

   panaszkodott

– Istentől kapott lelki/szellemi ajándékaival nagyon jól sáfárkodott – sokat kapott, sokat adott

– hozzá soha nem lehetett alkalmatlan időben menni, tőle soha nem lehetett megerősödés nélkül  

  eljönni, segítségére mindig lehetett számítani

– szavait szeretetteljes bölcsesség, alázattal párosuló határozottság jellemezte

– meglátásaira, tanácsaira mindig érdemes volt odafigyelni

– a vele való személyes beszélgetések és a közösség felé végzett szolgálatai során mindig Isten

  jelenlétébe került, aki őt hallgatta

  Hiányzik!”    

Mihály Gábor – Békéscsaba „Sanyi bácsi” – mennyiszer hallottam megtérésem idején a Wessiben. Akkor még nem ismertem őt, de ismertem több vér szerinti és lelki gyermekét.

 Gyümölcseiről lehet felismerni a fát és ezek a gyümölcsök jók voltak. Megfogalmazódott bennem egy vágy, hogy de jó lenne személyesen is megismerni közelebbről, eltölteni az otthonukban néhány napot, belelátni a családi hétköznapokba. Hála Istennek, a találkozás létre jöhetett. Erről a találkozásról szeretnék néhány eseményt átadni:

• Beszélgettünk a szobában többedmagunkkal, odakint történt valami „nem megszokott”.

Sanyi bácsi elnézést kért, kiment és szelíden rendet tett, majd folytattuk a beszélgetést.

• Ebédelünk. Sanyi bácsi nem eszik, hanem olvassa és magyarázza az igét. Bennünket arra kért,

hogy ne hagyjuk abba az étkezést, hanem közben figyeljünk rá. Számomra ez teljesen szokatlan volt, nem tudtam enni, figyeltem. Sanyi bácsi észrevette, megkért, hogy folytassam az étkezést. „Nem tudok egyszerre enni és figyelni”- mondtam, „Akkor én sem mondok semmit” – válaszolta. Nem volt mit tenni: ettem és figyeltem, ő pedig folytatta a magyarázatot.

• Egy fiatal testvér megkérte Sanyi bácsit, hogy segítsen neki az építkezésen. „Nem látod, hogy

kiszipolyoz téged, rá megy az egészséged!”- figyelmeztette egyik gyermeke. „Az Úrért teszem, ő kipótolja máshol ezt az áldozatot”- válaszolta és megígérte, hogy segít annak a testvérnek.

• Sanyi bácsi felkért imaórát tartani, amit elvállaltam, de az utolsó pillanatban inamba szállt a

bátorság, lemondtam. Délben megmutattam neki a jegyzeteimet, azt mondta, szerinte az Úrtól van minden gondolat, kár, hogy nem mondtam el délelőtt. Azt tanácsolta, hogy délután az alkalmon mondjam el őszintén a visszakozásomat és olvassam fel a jegyzetemet. Ezt meg is tettem remegő térdekkel.

• Sokan nagyon keménynek mondták Sanyi bácsit, de én ezt az oldalát nem ismertem. Akkor is

vártam az útbaigazítását, intését, de ő „csak” bátorított, hogy kérjem Istentől a segítséget, majd ő elvégzi bennem a változást.

A fenti átéléseket lehetne még sorolni, mely nem más, mint egy hívő család hétköznapjai, megélt ige.

Az ott töltött idő mély benyomást tett rám, a családi légkör, az Úr bemutatása a mai napig hatással van rám. „

Frank Vilmos – Jeruzsálem

     „Felsőfokú tanulmányaim elején történt, egy vasárnap délután, hogy a kollégiumba való visszautazás előtt még beszélni akartam vele: „Aggódom Apu. Úgy érzem, ismeretlen úton járok, ami messzire vezet, de nem tudom hová. Félek, hogy messze visz Istentől.” Egy húsz év körüli büszke és ambíciózus fiatalember bizalmas vallomása volt ez, amit hosszas vívódás előzött meg. Nem az érzéki világ csábított, és hitéletemben sem kívántam „szünetet tartani”, de az intellektuális jellegű tudásvágy számomra addig ismeretlen területekre vezetett. Magam sem tudtam, miért osztom meg vele belső kételyeimet. Nem hittem, hogy bármiben is tudna segíteni rajtam. Arra számítottam, hogy ugyanazokat a dolgokat fogom hallani tőle, amiket én is mondanék hasonló helyzetben másoknak. Igeverseket, bibliai igazságokat, az önvizsgálat, a megújulás fontosságát, Isten megváltó kegyelmét, stb. 
      Meglepett, hogy nem így reagált. Figyelmesen végighallgatott, majd csak annyit mondott:
„Ne félj fiam! Olyan vagy most, mint a forrásban lévő bor, ami idővel leülepedik, az évek pedig egyre finomabbá érlelik.” Talán mondanom sem kell, milyen sokat jelentett nekem ez a néhány bátorító szó. Ráérzett, mi zajlik bennem, és szeretettel mellém állt. Éppen erre volt szükségem akkor.
A fenti eset jól példázza: olyan apám volt nekem, akihez felnőttként is őszinte bizalommal fordulhattam. Nem magától értetődő ez; nem minden apa ilyen. Nekem ilyen szüleim voltak. Olyan szüleim, akiknek élő hite volt, ami nem csak szavakban állt, hanem cselekedetben és valóságban. Gondoskodó szüleim, akik sosem a maguk hasznát keresték. Akik Istenben bíztak és csak Benne. „Szüleim mélyen hitték, hogy az Istennel való személyes kapcsolatból származó mindennapi vezettetés nélkül az értelem nem tudja garantálni az ember biztonságát, jólétét. Végső soron a józan ész is azt diktálja, hogy a lelki béke és boldogság egyedüli garanciája, ha a mindentudó és mindenható Istenre bízzuk életünket, és mindenben engedelmeskedünk Neki. Ennek jegyében kérte meg anno Apu Édesanyánk kezét. A szülein kívül Anyut szinte mindenki le akarta beszélni erről a házasságról. Isten azonban mást gondolt.

      Pedig nehéz elképzelni két embert, akik természetükben jobban különböztek volna. Családi hátterük és társadalmi tapasztalatuk is szöges ellentétben állt egymással. Apu, zsidótörvényekkel és a holokauszttal traumatizált rövid gyermekkor után, korán árva lett. Még félig gyerek volt, mikor már egyedül kellett kisebb testvéreiről gondoskodnia. Nem csoda, hogy húszas évei közepéig meggyőződéses ateista volt. Fiatal éveinek fájdalmas tapasztalatai zárkózottá tették, amelyet csak a család és a testvéri közösség melege volt képes oldani. Ezzel szemben Anyu boldog, hívő nagycsaládban nevelkedett, aki átlagon felül tudott örülni az apró, profán dolgoknak is. Töretlen vidámság, tapintatos empátia, és figyelmes kedvesség jellemezte. Tizenkilenc évesen hátat fordított mindannak, amivel egy gyönyörű, okos és tehetséges nőt csak kecsegtethet az élet, hogy újjászületett emberként Jézus Krisztus követője legyen, s legfőbb örömét Isten örök igazságainak megismerésében és követésében lelje immár. Hit által mondott igent Apunak is, aki Istentől vett bizonyossággal a szívében, félig ismeretlenül kérte meg kezét… „

      Apu széleskörű műveltséggel rendelkező, a realitás talaján két lábbal álló ember volt, de ha meghallotta Isten szavát, sosem hagyta, hogy a józan ész statisztikai valószínűségeken alapuló kalkulációi elijesszék attól, hogy engedelmeskedjen neki. Anyuval tökéletes társai voltak egymásnak ebben. 
     Egy alkalommal nyári gyerektáborban voltunk. A 10 éves öcsém szörnyű dolgokat hallott, amikor egy intézeti kisfiú négyszemközt elmesélte neki, hogy erőszakot tettek rajta a nevelőotthonban. A védett családi burokban élő öcsémet sokkolták a hallottak. Nem is igazán értette, pontosan mit hallott, de a beszélgetés után teljesen összezavarodva bolyongott a tábor területén. Ekkor telefonált Apu. Nem voltak még mobiltelefonok: a szomszédos városból hívta a tábort vonalas telefonon. A szóbanforgó öcsém után tudakozódott. „Mi van vele?” – kérdezte. „Épp az előbb láttam messziről – válaszolta egyikünk – minden OK. Miért?” Aput nem nyugtatta meg a válasz. Isten megjelentette neki, hogy a fia bajban van. Buszra szállt és hamarosan megérkezett. Megkereste és maga mellé ültette a riadt gyermeket: „Na mondjad fiam!”

       „Szüleink házasságára gondolva mindig eszembe jut, hogy nyolcadik gyermekükként életemet (többek közt) Istenbe vetett feltétlen bizalmuknak köszönhetem. Ahogy felhőtlenül boldog, csodás gyermekkoromat is. Az, hogy ebben a családban születtem, életem egyik legnagyobb ajándéka. Itt tanultam meg tisztelni az értékeket, az idősebbet, elfogadni és értékelni a különbözőséget, a hasonlóságot. Itt tanultam az egymás iránti felelősségen edzett empátiát is, a társas lét kiegyensúlyozott dinamikáját, az együttműködés, a tolerancia fontosságát, a szeretet törvényét.

      Egy éve már, hogy Apu is az örök hazába költözött. Fáj a hiányuk, de leginkább csodálattal vegyes büszkeséggel és hálával emlékezem rájuk. Futásukat elvégezték. A hitet megtartották. Végezetül pedig eltétetett nekik az igazság koronája, amit megad nekik az Úr ama napon, az igaz Bíró. Emlékükből fakadjon áldás!”

                                                                                             Frank Róbert – Berettyóújfalu