Betekintés a Szövetség újság 2016.III. számába

Vándor Péter – A tekintélyről 1. rész

A felfuvalkodás mellett a tekintély‑ellenesség a másik ősbűn, mely mind Lucifer lázadásában, mind az ember bukásában központi szerepet játszott.

Egyáltalán nem véletlen, hogy ahogy közeledik az Antikrisztus eljövetele, az emberiségnek egy igen jelentős része egyre inkább elhajlik az isteni mércétől a tekintéllyel kapcsolatban is. A nyugati világban ma talán a legjelentősebb szellemi irányzat az ún. posztmodern, ami teljesen magáévá tette a „mi az igazság?”cinikus pilátusi kérdését. Annak tagadása, hogy abszolút (való)igazság, mint kategória egyáltalán létezik, oda vezet, hogy mindenkinek megvan a saját személyes „igazsága”, ami az ő számára „működik” és amit senkinek sincs joga kétségbe vonni. Mindez nem csupán teljes erkölcsi relativizmushoz vezet, de egyúttal a világos tájékozódást is ellehetetleníti.

Azért nélkülözhetetlen, hogy mindezzel tisztában legyünk, mert az istentelen kultúra, amiben élünk, sokszor alattomosan, de annál erősebben hat ránk, hívőkre is. Ha nem így lenne, nem figyelmeztetne minket Urunk, hogy ne igazodjunk a jelen világkorszakhoz, hanem megújult értelemmel megvizsgáljuk, hogy mi az Ő jó, kedves és tökéletes akarata¹. Vizsgáljuk hát meg mit mond a Szentírás a tekintélyről!

Alapelvek:

Isten maga a legfőbb Tekintély². Minden földi tekintély (sőt, még a láthatatlan világ összes szellemi hatalmassága is) végső soron csak egy időre kapta kölcsön hatalmát Istentől, világos tehát, hogy egyszer majd mindenki számot ad Neki arról, hogyan élt (vagy hogyan élt vissza) ezzel a hatalommal. Ha valaki az Úrnak tetsző módon szeretné tekintélyét gyakorolni, a rábízottak javára kell élnie hatalmával. Isten országában, vagy biblikusabb kifejezéssel élve: Isten királyságában alapelv, hogy vezetőnek lenni elsősorban felelősség, egyfajta szent teher³, nem pedig világi értelemben vett hatalmi pozíció, vagy valamiféle „zsíros” hivatal⁴. Szomorú látni, amikor hívő emberek odáig jutnak, hogy evilági hatalmi játszmákba keverednek, az meg egyenesen tragikus, amikor ez Isten népe között gyülekezeti‑ vagy egyházi „pozíciókért” való harcban történik. Az eredmény biztos romlás már most, és egyszer majd szigorú számonkérés. „De ne így legyen ez közöttetek!”

A vezetésben jellemzően érvényesülnie kell egyfajta „hierarchiának”. A katonaságnál például természetes, hogy van egy alá-fölérendeltségi viszony. Ha pl. egy őrmester mást parancsol, mint egy százados, a honvéd (újabban: közkatona) számára nem kérdés, hogy kinek kell engedelmeskednie. De a százados is csak addig parancsolhat, amíg a vezérkari főnöknek alárendeli magát. Amikor a zsidó vezetők: a szanhedrin és a főpapok megparancsolták az apostoloknak, hogy ne beszéljenek az Úr Jézusról, számukra nem volt kétséges, hogy a hatalmi hierarchia alapján kinek kell engedelmeskedniük⁵. Az élet bármely területén; a családban, az eklézsiában, vagy a polgári életben is ezek szerint kell eljárnunk elöljáróinkkal kapcsolatban. Fontos tehát, hogy a Biblia alapján az engedelmességnek nem az a kritériuma, hogy a parancs kedvünkre való‑e⁶, hanem egyedül csak az, hogy az utasítás Istennek tetsző‑e. A „hívő” római százados⁷ Urunk földi életét és szolgálatát szemlélve felismerte, hogy Jézus „hatalom alá vetett ember”, nyilvánvaló lett számára, hogy, mivel mindenben teljesen alárendelte magát Istennek, itt már nem egy ember hatalmának megnyilvánulásairól van szó. Isten pedig „távolról” is képes gyógyítani, anélkül is, hogy a Názáreti rabbi átlépné háza küszöbét… A Szentírásban Isten minden gyermekének megígéri, hogy az ördög, ha ellenállnak neki, elfut tőlük, de csak akkor, ha Uruknak alávetik magukat (Jak 4,7; Végtelen naivitás lenne azt hinni, hogy bármely ember a saját erejével meghátrálásra kényszeríthetné a Sátánt.) Minden bizonnyal ez a hatalom alá rendeltség hiányzott Szkéva főpap fiainál, ami számukra gyászos következményekhez vezetett^{8 9}. Csak úgy tölthetjük be Isten elhívását és lehetünk olyan vezetők, akik igazán javára vannak a rájuk bízottaknak, ha mi is hatalom alá vetett emberek vagyunk, vagyis újra és újra teljes szívünkből Urunk akaratát keressük és mindenben alárendeljük életünket Neki¹⁰.

Bizonyos helyzetekben a vezetés nem választható, hanem adott. Például egy hívő édesapa, de még egy hívő férj is, vezető, ha tetszik, ha nem. Az isteni tekintélyen alapuló, de egyben szeretetteljes és szelíd vezetés nélkülözhetetlen¹¹! Ha nincs Isten szerinti vezetés, majd a Sátán gondoskodik arról, hogy legyen olyan vezetés, ami neki tetszik. Vákuumot fizikai értelemben is nehéz fenntartani, lelki‑szellemi értelemben pedig teljeséggel lehetetlen. A világban‑, a családjainkban‑, és a gyülekezeteinkben lévő lelki‑szellemi romlásért minket, Isten gyermekeit hatalmas felelősség terhel! A hívő férfiak kiemelt feladata, hogy Isten szíve szerint való vezetőkké váljanak olyan körben, ahol Uruk használni akarja őket. A jó vezető nem lehet passzív. Ahhoz, hogy Isten szerinti (pro)aktív vezetők lehessünk, legalább három dolgot kell ismernünk. Először is Isten akaratát (a jó irányt), másodszor a ránk bízottakat¹², harmadsorban pedig (előre) kell látnunk­­ a veszélyeket is.

A Szentírás tanúsága szerint áron vétettünk meg, ezért nem a magunkéi vagyunk, hanem Azé, Aki az Ő drága vérével vett meg minket a saját maga számára. Már csak a teremtés okán sincs semmink, amit nem az Úrtól kaptunk volna¹³, de, még ha lenne is, megváltottait az Úr mindenestül megvette saját maga számára¹⁴. Az eddigiek logikus következménye az a kép, amit a Biblia teljes következetességgel és mindenféle szégyenkezés nélkül használ: a hívő ember Isten tulajdona, más szóval: Urának rabszolgája¹⁵. Az Úr Jézus korának Római Birodalmában a rabszolga megvásárlása elsősorban befektetés volt. A rabszolgának hasznot kellett hoznia ura számára¹⁶, és nem formálhatott jogot semmiféle kiváltságra, jutalomra vagy elismerésre akkor sem, ha minden kötelességét teljesítette is¹⁷. Ez azonban nem jelentette azt, hogy ha emberséges ura volt, a hűséges rabszolga nem részesült volna mindezekben¹⁸, sőt, ura akár még gyermekévé is fogadhatta¹⁹. Nekünk, újjászületett hívőknek pedig olyan Urunk van, aki nemcsak hogy saját vére árán vásárolt ki minket a bűn rabszolgaságából²⁰, de minket, akik korábban ellenségei voltunk²¹, még saját gyermekévé is fogadott²²!

Mivel Urunk a rend Istene²³, nem meglepő, hogy az kedves Neki, ha az emberek társas érintkezéseit is minden szinten a tekintélynek való engedelmességből fakadó rend hatja át. Ezek a szintek a társadalom, a család, valamint a kihívottak közössége, vagyis az eklézsia.

Tekintély a társadalomban

A fent kifejtettekből is következik, de a Szentírás konkrétan és világosan utal is rá, hogy az evilági felsőbbségek hatalmukat Istentől kapták. Ezért, aki a hatalomnak ellenszegül, Isten rendelésének szegül ellen²⁴. A hívő ember tisztelje a világi hatalmasságokat²⁵, ne lázongjon ellenük (sőt, még a szívében, vagy „fülbe súgva” se háborogjon), hanem imádkozzon értük²⁶. Isten gyermeke teljesítse polgári kötelességeit (adó‑, vám megfizetése, stb.), és engedelmeskedjen feljebbvalóinak (az alapelvekben lefektetett korlátok között). A hívő bizonyos keretek között élhet az őt megillető polgári jogokkal saját érdekében is²⁷, de soha nem testvéreivel szemben, azok kárára²⁸. Alapos, Isten előtti mérlegelés után, és szoros testvéri kör általi folyamatos kontroll és támogatás esetén akár az sem kizárt, hogy alacsonyabb szinten a közéletbe is bekapcsolódjon, hogy Ura akaratát képviselje. Ehhez azonban különös és folyamatos éberség és elővigyázatosság szükséges, nehogy célt tévesztve túl fontossá váljanak számára a múlandó dolgok²⁹, és így elveszítse Annak tetszését, Aki őt saját harcosává avatta³⁰. Magasabb szinten a politikát olyan mértékben átitatja a hatalmi harc, a nyerészkedés, a hazugság és a képmutatás, valamint az elvtelen és tisztátalan kompromisszumok, hogy kizárt, hogy az Úr megszentelt gyermeke ebben részt vegyen^{31 32}.

Isten rabszolgájának polgári munkájában is Ura dicsőségére kell élnie³³. Beosztottként ismerje fel, hogy főnökét Isten rendelte fölé, tehát eszerint engedelmeskedjen is neki³⁴, főnökként pedig ne felejtse el, hogy neki is van Ura a mennyben, akinek számadással tartozik, ezért bánjon emberségesen beosztottaival³⁵. Többen beosztottak és főnökök is vagyunk egy személyben. Én például, a magyarországi közoktatásban dolgozó középiskolai tanárként mint beosztott köteles vagyok főnökeimet tisztelni, nekik engedelmeskedni, velük szakmailag együttműködni, munkámat igényesen, legjobb tudásom szerint végezni. Mint főnök, kötelességem diákjaimat segíteni és tisztelni, a hatékony munkalégkört biztosítani szükség szerint fegyelmezéssel is. A kihívottak élete a munkahelyen is kettős: ha hűségesen járnak Urukkal, egyszerre szeretik és gyűlölik őket³⁶. Ezt is vállalni kell. És azt is, hogy kiállok Uramért, aki a saját vérével vett meg engem magának, ha kell, még az emberi meggyőződésekkel és törvényekkel szemben is, az esetleges következményektől függetlenül.

Folytatjuk …

Vándor Péter, Biatorbágy

---

Betekintés a Szövetség újság 2016.III. számába

Vándor Péter - A tekintélyről 1. rész A felfuvalkodás mellett a tekintély‑ellenesség a másik ősbűn, mely mind Lucifer lázadásában, mind az ember bukásában központi szerepet játszott. Egyáltalán nem véletlen, hogy ahogy közeledik az Antikrisztus eljövetele, az emberiségnek egy igen jelentős...

2016-12-30 10:33