Bohus Andris – Oldal 13 – Testvéri Szövetség

Lakóhelyemen T.-n 1994-ben megjelentek a X.gyül. képviselői, s elmentem egy alkalmukra. Amit ott tapasztaltam mélységesen felháborított, mert az itt látott dolgok igen eltértek az addig általam megismert istentiszteleti módoktól, s úgymond ellenhadjáratba kezdtem ellenük. Történt közben, hogy éjjelente sorozatosan eltűntek az ólból a szárnyasok, s a már X gyülekezethez tartozó rokonaim ezt azzal magyarázták, hogy az Úr büntet, mert nem engedek hívásának és Saulként ártok népének. Ezt persze nem hittem. Egy napon aztán a médián keresztül látva egy hasonló gyülekezet vallási műsorát, valami megragadott és hangosan feltört a zokogás belőlem, mondván: itt a helyem! Alig vártam hogy megtérhessek, ezért elmentem a legközelebbi alkalmukra. Amint beléptem a helyiségbe, a 2-3 hete látott kép fogadott: Gitárkísérettel harsogott az „új” ének, a hívek ugrálva, táncolva, pörögve, kacagva ujjongtak. Némelyek a földön letakarva rángatóztak, ordítottak, vagy úgy látszott elájultan fekszik testük, mintha a lélek bennük sem lenne. Nem értettem a dolgot, de nem is volt rá időm a körülményeket vizsgálni, mert az események egy szempillantás alatt magukkal ragadtak. Hanyatt esve, soha nem érzett kábulatban „vettem” az „Úr” jelenlétét, s lehunyt szemmel feküdve hallgattam a körülöttem zajló, bár számomra egyre távolodó eseményeket. Úgy éreztem, mintha elvarázsoltak volna, s nem észleltem már semmit magam körül. Később hallottam a felszólítást, hogy aki akarja, most fogadja el Jézust. Remegő térdekkel, erős szívdobogással, négykézláb mentem én is előre, elmondatták velem a megtérő imát, majd kézrátétellel imádkozva „beajánlottak” Jézusnál. Ettől kezdve más dimenzióba kerültem, s otthon is csak a dicséret szólt, s a világ számomra jelentőségét vesztette.

Ez a változás mind ismerőseim, mind férjem számára megbotránkoztató volt – bár nem hanyagoltam el kötelezettségeimet, de állandó mámorban voltam, ami látszott rajtam, s a gyülekezeti alkalmakon tetőzött. Férjem tombolt, pedig az előéletem sem volt mindennapi.

14 évesen szembesültem azzal, hogy szüleim kisgyermekként örökbe fogadtak. Ezért a szüleim és köztem lévő feszültségek miatt „világgá” mentem. A hajnal hol egy temetőben, hol az utcán, vagy idegen ágyakban talált. Akkori barátaimmal állandó részegség és narkotikus befolyás alatt ingáztam a rendőrség, az utca és a GYIVI (gyermek és ifj. védelem) között. 16 évesen szinte az utcáról mentem férjhez. Mivel a gyermekáldás elmaradt, 13 év múlva a férjem passzív beleegyezésével örökbe fogadtunk 2 fiúgyermeket, s ekkor már igyekeztem abbahagyni az italozást, de nem sok sikerrel. Állandósult depressziós állapotom miatt időzített bomba voltam mind magam, mind környezetem számára. Istennel haragban állva, tehetetlen kínomban sok öngyilkossági kísérlet után késsel vagdosván magam, többször írtam verseket saját véremmel a Sátánhoz, lelkemet neki ajánlva fel. A gyerekeken kívül nem tudtam adni szeretetet senkinek, s nem is fogadtam el. Életem e szakaszából vezetett ki Isten, felhasználva a X gyülekezetet, miközben szívem – hitem szerint – az Úré lett. Nekem ez volt a lényeg.

Nemsokára én is ott álltam a bemerítendők között. Alkalmainkon először a dicséret fogott meg, s a 1,5-2 óra alatt folyamatos betöltekezés és extázis közben, négykézláb székek közt mászkáltam, ugrálva új nyelveken kiáltoztam, pörögtem, táncoltam, vagy éppen hanyatt esve lepedővel letakarva, mozdulatlanul élveztem az „Úr” jelenlétét. Hasonló dolgokat legtöbbünk átélt, mindezeket nem magunktól, hanem a Szellem ereje által tettük, hisz ez volt a bizonyíték, hogy a Szent Szellem köztünk van. Máskor végigkacagtam az egész alkalmat, a prédikációra sem figyelve. Általában is jellemző volt, hogy a hallott Ige csak pillanatnyilag váltott ki viharos reakciókat, de maradandóan nem maradt bennünk. Míg társaim többségénél ez maradt a lényeg, én otthon olvasni kezdtem a Bibliát. Kinyílt az Ige, s hatására folyamatosan elevenedett meg bensőm. Egyre jobban átformálta gondolkodásomat, s az olvasott és megértett Igékre igyekeztem hittel ráállni, s eközben erősödött személyes vezetésem. Napról-napra tisztított csak úgy spontán felülről, először az alkoholizmusból, majd a világ szeretetétől, s a szem és test kívánságaitól szabadított meg. M-on és L-on egyaránt voltak alkalmaink, 8 évig jártam ide. Az első évben L-on voltunk 80-100-an is, de a következőkben kisebb ingadozásokkal kb.10-en maradtunk. 2002 nyarán a X gyülekezetben a M-on is bekövetkező szakadás miatt meghasonlás támadt a helyi vezetők között is, s felborult az addigi rend. A felszínre törő pletykák, vádak és személyi ellentétek kialakulása miatt, melyet nem akartam illetni (ige a susárlásról), a többiekkel ellentétben nem jártam be már M-ra, és ők sem jöttek már ki tanítani L-ra. Szerettem volna összefogni legalább imádkozás szintjén az itthoni testvéreket, de a helyi gyülekezet összejöveteleit M-ról betiltották. A testvérek egy része továbbra is bejárt oda, de velem a kapcsolatot megszüntették, így magamra maradtam.

Testvéri támasz nélkül telt el 6 hónap, mialatt lelkemben és dolgaimban átéltem az Ő szeretetét, megtartását, de hiányoztak a megszokott istentiszteleti alkalmak. Emiatt a községünkben már egy ideje jelen lévő M-i Sz. gyülekezet alkalmaira kezdtem járni, s örömmel vettem észre, hogy a tanítás és a dicséret módja sokban hasonló. Ez azért volt számomra igen fontos, mert fanatikusan ragaszkodtam az addig megismert tanításhoz. Amikor a vezető testvér felfedezte bennem a tüzet, mely hozzájuk mérten erős volt, ez nála nagy tetszésre talált, s a gyülekezetében egyre jobban kialakuló erőtlenséget ezzel látta jónak orvosolni, a Szent Szellem erős jelenléte által. Ezért teljes mértékben mögém állt, s igyekezett elfogadtatni engem a gyülekezet többi tagjával is. Ezt úgy is megerősítette, hogy egyre több szolgálatot bízott rám. Alighogy meggyökereztem, sajnos helyileg itt is szakadás történt. Egy férfi tagtársunk nyilvánvaló, folyamatos tévtanításai miatt (pl.: ő tudta, mikor jön el Jézus-amit a pásztor testvér a gyülekezet egysége miatt eddig nem tett szóvá). Mivel e testvérrel nem tudtam ezekben egyetérteni, a (pásztor) testvér támogatva észrevételeimet, megintette őt. Erre e tévelygő testvérnek a reakciója az volt, hogy ismét otthagyva gyülekezetét, magával vitte azt a 8-9 bárányt, akikből helyileg állt a nyáj. Ismét magamra maradtam, bár a pásztor a csapatával rendszeresen kijárt hozzám, s én is bejártam M-ra. Együtt könyörögtünk ébredésért, de ekkor már egyre több kérdés merült fel bennem, melyek mind erősebben foglalkoztattak. Ezekre azonban egyelőre nem kaptam választ. Mivel nem volt a faluban olyan testvér, akivel egyek tudtunk volna lenni az Úrban, könyörögni kezdtem imatársért. Ekkor már alkalmainkat a helyi baptista gyülekezet imaházában tartottuk, melyet rendelkezésünkre bocsátottak.

Ekkor ismertem meg Zs. testvért, aki egyben az imaház gondnoka is volt. Pár nap múlva összefutottunk, Isten dolgairól beszélgettünk, s megkérdezte, miért maradtam egyedül. Felismertük egymásban a testvért, s együtt imádkoztunk. Örömmel a szívemben, Istennek hálát adva mentem haza, s megértettem, hogy imatárs tekintetében imám meghallgatásra talált. De visszatérő gondolatok sokasága jelentkezett, amiket nem tudtam honnan valók. Igen komoly kérdések vetődtek fel bennem, melyek érintették mind egyéni, mind gyülekezeti életemet. Ráadásul felmerült a lehetősége, hogy ezek mögött a Sátán áll, miközben lelkemben igen erős vágy támadt megtudni, hogy vajon mit gondol ezekről Isten? Ezért szinte minden szabadidőmben kutattam az Igét, de majd szétszakadt az értelmem, mert amiket olvastam, szinte mindent igyekezett megcáfolni igékkel az ördög, s még azt sem tudtam melyik az igazi hang. Ekkor, eleinte ritkábban, majd egyre többször osztottam meg valódi gondolataimat, vívódásaimat Zs-tal és feleségével, kezdetben nem is tudva, hogyan fognak reagálni. Mivel gyülekezetemben csak a pozitív beszédet gyakoroltuk, ezért a valódi problémáimat, gondolataimat nem volt mód megosztani, nem kaptam rájuk feleletet, s így ezek még jobban feszítettek. Ezért ért meglepetésként, hogy az új testvérekben értő szívet, s akkori dolgaimra érdemi feleletet kaptam, amiket Isten meg is erősített később szívemben.

Ahogy teltek a hónapok, e testvérekkel egyre szorosabbá váló, igaz, szent és tiszta kapcsolat alakult ki, melyhez fogható közösségem, még nem volt eddig senkivel. Őket használta az Úr hiszem, hogy megerősítse, alátámassza és hitelesítse azokat a gondolatokat és látásokat, amik a mostani időkben alakultak ki bennem bizonyságul, hogy ezek Tőle vannak. Gyülekezeti alkalmainkon továbbra is ébredésért imádkoztunk, s erős szellemi harcot vívtunk- valódi eredmény nélkül, de én már megértettem, hogy nem a testvérek száma, hanem az Úrnak odaszánt, megszentelt élet számít igazán. Jártam rendszeresen alkalmainkra, s vártam Isten miként könyörül rajtunk. Kb. 1 év múlva – talán válaszként imáinkra -megjelent M-i gyülekezetünkben egy férfi, aki – mint utólag megtudtuk- a X gyülekezetéhez tartozott először M-on, később Pesten. Később a fő gyülekezetből is eltanácsolva egy másik ágba került, ahonnan egy idő múlva elment Amerikába, s ott töltve valamennyi időt és állítólag képesítést kapván visszaküldetett M-ra, mint evangélista. Gyülekezetünk pásztora örömmel fogadta, annál inkább, mert kiderült, tele van tűzzel, energiával, s mint magáról állította, csodatévő erőkkel, s a gyógyítás ajándékával is. Már a második alkalmon elérte, hogy átvéve az irányítást, tanította a gyülekezetet. Nagy erővel hirdette örömünk forrását, a földi áldásokat, sikert, gazdagságot, betegségekből való gyógyulást, még a levegő is felhevült körülötte. Hangos kiáltásokkal hívta a Szent Szellemet, s állandóan ismétlődő vezényszóként ható „glóri, halleluják, tűz, tölts be!” stb. szavak elhangzásakor nagy erők szabadultak fel, mely a gyülekezet nagy részét nevetésre, ujjongásra, túláradó örömre indította. A felszólításra előre menőket a rajta keresztül áradó erő hanyatt lökte – ezek közt én is ott voltam. Ott fekve a földön kimondhatatlan öröm, békesség, s olyan oltalom, védettség érzése vett körül, melyben kiszorul a környezet, s nincs ott csak „Jézus” és én. Ez maga volt a boldogság. Ez az állapot sokáig fennállt, bár a történések folytatódtak, melybe újból bele kellett illeszkedni. Ezek az események engem először igen nagy örömmel töltöttek el, mert a betöltekezés ilyen mértéke még eddig e gyülekezetben nem volt így megtapasztalható, de most ez a hiány betöltődött, s ez így vagy úgy az egész gyülekezetet érintette. Ujjongva adtam hálát az Úrnak.

Csakhogy ezek után a tanítás nem szólt másról, mint a földi gazdagság, gyógyulás, siker, öröm és betöltekezés úgymond kötelező voltáról. Ezt olvastam tucatnyi könyvben, láttam videokazettákon, s próféciák keltek szárnyra ezek alátámasztására – melyek hitünk szerint pecsétül vannak az Úr követőin. De egyre jobban kezdett zavarni az egyoldalúság, monoton egyhangú édességet ettünk, s ettől kezdtem megcsömörleni. Az olyan igék, melyek más dolgokról szóltak, s az élet egyéb területeit érintő kérdések nem kaptak teret. Pedig mind az ige, mind az élet – a saját életem is – sokkal több dolgot és kérdést vetett fel. Miközben elfelejtkeztek az ige által előírt előfeltételek meghatározó fontosságáról, az áldásról szóló részek állandó túlhangsúlyozása, a hitből való engedelmes megszentelt élet jó gyümölcsei helyett sokszor az engedelmesség megkövetelése a tized és egyéb adakozások tekintetében, s még sok egyéb dolog miatt nyugtalanná vált a lelkem. Hol olvassuk, hogy az öröm rózsaszínű fellegében ujjongtak, s áldás-tengerben élvezték a tanítványok az e-világban elnyerhető csupa jólétet, miközben önfeledten hallelujáztak? Mi van Pál, és a többi apostol és tanítvány szenvedéssorozatával? S maga az Úr Jézus élete is e világon nem legfőképpen a keresztről szólt? Hisz nem nagyobb a tanítvány az ő Mesterénél. Ha Rajta beteltek ezek (az Atya akaratának engedve magára vette bűneinket, elszenvedve értünk a büntetést, mely sokféle szenvedéssel járt), rajtunk is be fog telni az, aminek még „híja van Krisztus szenvedéseiből”.

Helyzetem gyülekezetemben egyre nehezebbé vált, mert az alkalmainkon uralkodó tanítások (melyek nem az Ige egészét, hanem a szövegkörnyezetből kiemelt igéket vették alapul) és működő karizmák ellen lelkemben igék sokasága merült föl, s bennem egy új látás kezdett kialakulni. De ezt semlegesíteni akarta egy másik hang, s nem tudtam, melyik az igazi. Zs-ékkal ekkor már rendszeres közösségem volt, miáltal az új felismerések helyessége fokozatosan megerősödött bennem. Eközben mind ők, mind én jártunk a saját gyülekezetünkbe. Mivel helyileg még egyedül voltam tag, megbízást kaptam, hogy működjek együtt az új evangélistánkkal, kivel egy szabadtéri evangélizációt készítettünk elő T-on. Eközben módom lett közelebbről megismerni. Sajnálatos módon azonban egyre több dolog kezdett zavarni benne pl. a saját személyének erős kiemelése mind a szolgálat, mind a siker tekintetében. Maga az evangélizáció szinte csak az elnyerhető áldásról, gyógyulásról, sikerről szólt, a biblikus megtérés igénye nélkül. Ennek következtében a jelenlévő kb. 50 emberből kb. negyvenen fokozatosan gyülekezeti tagok lettek. Ezek kizárólag a volt X gyülekezeti, néhányan pedig volt J.S.- féle gyülekezeti tagok voltak, akik már 1-3 éve nem jártak gyülekezetbe. A létszámunk ily mérvű növekedése igen nagy örömet okozott az evangélistának, a pásztornak és gyülekezetének, s mind az újonnan bekerült embereknek. De ott feszült bennem a kérdés: Betöltheti-e Istennek a Szent Szelleme azokat, kik éveken át nyilvánvalóan bűneikben élnek, azok rendezése nélkül? Alkalmainkon körülöttem nagy volt az öröm, s a vezényszóként ható szavak és felszólítások („glóri, Jesus, tűz, tölts be!, gyógyulj meg!”) hatására – mint én is régebben- önkívületi állapotban, extázisban élték át az alkalmakat. Az Igét már sokszor nem is lehetett hallani vagy az egyén állapota miatt, vagy azért, mert el sem hangzott. Nem ez volt a cél, hanem a „Szent Szellem” jelenlétének a megnyilvánulása és az érzelmi megelégedés. Szívemben elszomorodva, érzékelve a taszítást, újból jött a kérdés: Mi ez? Jézus – ha szólt – meglett. Itt meg a csoda várása, a Szent Szellem folyamatos hívása (utasítása!) ellenére sem történt a táncoló és mámorban földön fekvő emberek tényén túl valódi gyógyulás, megtérés, újjászületés. Kiáltani tudtam volna: Ébresztő! Ez egy istentisztelet! A nagy hangon elhangzó vicces hasonlatok, színpadiasan megjelenített gesztikulációkkal kisérve, valódi szentség híján – inkább egy show-műsorhoz volt hasonló. Ha valaki bejön közénk, mit lát? Egy önmagából kivetkőzött, őrjöngő, józanságát vesztett társaságot, kiknek egy része álarcot visel. Az igazi szentség, alázat és a mennyei erő, mely új megtérést szerez, amihez Isten hozzáadja az újjászületés tényét – már messze kiszorult ebből a miliőből.

Odáig hatott bennem ez a jelenség, hogy kezdtem szégyellni, hogy közéjük tartozom. Főleg, amikor igyekeztem a világ felé a tiszta evangéliumot hirdetni, és megkérdezték: te is oda jársz? Ezekben az esetekben jött egy sor kritika, amivel nem is tudtam szembeszállni, mert igaz volt. Nem mintha én bármiben is jobb vagy különb lennék társaimnál, de Isten Úrrá és Krisztussá tette Jézust, aki fegyelmezi és megszenteli övéit. Ebben már nekem is volt valamennyi részem, és ezt kívántam testvéreimnek is. De ha ilyesmiről beszéltem a vezetőnek, s másoknak, nem értették. Kezdtem más szemmel látni, sőt LÁTNI! Vizsgáltam saját megtérésem körülményeit, s az általunk gyakorolt nyelveken szólás természetét, az imaharcaim biblikus voltát. Még Mihály arkangyal is csak annyit mert mondani az ördöggel vitatkozván: „dorgáljon meg téged az Úr!” (Júd 9). Én azonban nem csak ennyit mertem. Híjával találtattam az alázatnak, s a biblikus hitnek. Az eddig hallott tanítások és könyvek által a kimondott szó erejében hittem, s nem mertem semmi negatívnak tűnő dolgot mondani. Pl. ha valamilyen betegségbe estem, vagy valami rossz dolog történt velem, akkor is azt kellett hangoztatnom, hogy jól vagyok, egészséges vagyok, nehogy az ördögöt úgymond a falra fessem. Voltak – egyébként emberileg közömbös, vagy ártalmatlan – szavak, melyeket évekig töröltem a szótáramból (pl. fáj, gyenge vagyok, bűnös vagyok, stb.) Kifejezetten ügyeltem rá, hogy másokra se alkalmazzak ilyeneket. Csak pozitív szavakat használtam, ami néha nem volt egyszerű.

Vizsgáltam az annak idején általam vett Szellem eredetét, s nem értettem, hogyan vállalhat közösséget a Szent a bűnös emberrel. Amikor életemben először kb. 12 éve beléptem az első istentiszteletre, vajon mi tölthetett be, és hogyan? Hiszen az ottlétem tényén kívül én semmilyen lépést nem tettem Isten felé, és bűnkérdés tekintetében nem is láttam a saját bűneimet, s így nem is bánhattam meg, s rendezhettem azokat. Ott mégis perceken belül betöltött – a bizonyságtételem elején már leírt körülmények között – valamilyen szellem. Gondolkodtam imáimon, hogy kértem-e, vagy pedig utasításokat osztogattam Urunknak, hogy cselekedjen!? Hogy megvetve a hatalmasságot, lekicsinylő módon többek között balegyenessel fenyegettem az ördögöt és a démoni erőket. Űzni igyekeztem őket másokból a Jézus nevében, miközben a magam életében sem voltam szabad tőlük. Most utólag látva, hogy tisztátalan állapotban emeltem kezeimet magasra, és nyújtottam ki mások áldására, igen megszomorodtam magam és magunk miatt. Jöttek az új felismerések, és én egyre jobban kezdtem megutálni eddigi önmagam, és ezt a szellemet is, ami eddig uralmában tartott, s amiről most felismertem, hogy tisztátalan.

Leborulva, kiáltozva zokogtam az Úr előtt bocsánatért, és felettébb gyötrődtem. Telve voltam kétséggel, s nem tudtam, hogy miként osszam meg ezeket a pásztorral úgy, hogy ne essem vétekbe (Márk 3,28-30) a Szent Szellemet káromolva. Más igékből pedig megértettem az asszony biblikus helyét a gyülekezetben, s ez is megkötött. Miközben helyzetünket illetően továbbra is mardosott a kétség, s ebben egy a televízióban látott műsor is a segítségemre volt. A hipnózist és alkalmazását mutatta be, s mély megdöbbenésemre felismertem bizonyos hasonlóságot az itt látottak, és a gyülekezetünkben történő gyakorlat között. Elgondolkodtató: 11 éve főleg ilyeneket hallok: megáld Isten, meggyógyít, meggazdagít, bűntelen vagyok. Aki bűnösként ment Isten elé, azt a többiek kinevették, hiszen „nincsen immár semmi kárhoztatásuk…” Megkaptunk minden hatalmat az Úrtól, kezünkben pálcával uralkodunk, mert Isten hatalmat adott rá, és Jézussal már ott ülünk az Atya jobbján (Ef 2,6). Ülve veszteg maradunk, parancsolva minden gonosz erőknek, fejére taposunk az Ördögnek, istenek vagyunk, nem nyugodhatunk bele semmilyen betegségbe, rossz vagy szenvedést okozó állapotba, mert Isten országa öröm és áldás, hisz Ő nem akar nekünk rosszat, stb. Ilyen, és hasonlóan „pozitív” tanítások mellett alkalmainkon meghatározó volt a dicsőítés, mely legtöbbször zűrzavaros és rendetlen káoszt eredményezett. Főleg a pszichére hatva elragadott minket az extázis, ill. a koncerthangulat. Az emberi praktika és számítás fokozott jelenléte (csomag, kenyér és ruhaosztás, a szolgálattévők oly megválasztása, kik által árad a kenet és az áldás), miközben a gyülekezet, mint test, inkább befogadó, semmint kontrolláló és szolgatárs. Ahogy egyre jobban felismertem életemben a visszásságokat, annál inkább tisztátalannak és vétekkel terheltnek láttam a gyülekezetben zajló eseményeket. Igyekeztem ezeket megosztani a pásztorral s némely testvérrel is, de nem értették, mit akarok.

Eközben Zs-val és feleségével folyamatos és egyre mélyülő közösségem volt, mely révén személyes dolgaim egyre inkább a helyére kerültek, s az Úr folyamatosan tisztította bensőmet. Igen szerettem volna, ha testvéreim is felismerték volna helyzetüket és a személyes megszentelődés fontosságát, de az új evangélista hatására- kinek a pásztor szabad teret adott -, sokkal inkább az előbb sorolt dolgok erősödtek meg, szinte elborítva mindent. Ezzel a helyzetem még nehezebbé vált. Tetézte ezt, hogy azok az emberek, akik visszajöttek a világból, valódi bűnfelismerés és megtérés nélkül lettek befogadva és elfogadva. Egyre gyötrőbbé vált, hogyan vállalhatok alkalmainkon közösséget, imát velük, hiszen életük dolgai nyilvánvalók voltak, ismertem őket. Közös imáinkon meglepetésemre a többiek imádságai elhangzásakor belőlem egészen más értelmű, és üzenetű mondatok jöttek elő, melyek mintha ellenimák lettek volna a körülöttem elhangzottak felé. Ezeknek az imáknak a gyökere a számomra új jelentést és tartalmat kapó igék sokasága volt. Sokszor volt emiatt néma csend, vagy nem mondtak áment, s nevetség tárgya is lettem. Alkalmas időben ezeket az igéket igyekeztem megosztani a gyülekezettel, de végül is megfeddtek, hogy ezek igen kemény igék, s nem ide valók. Ugyanakkor kétségek is gyötörtek, hogy helyes úton járok-e? Szinte éjjel-nappal olvastam az igét, megkerestem minden visszautalást, gondolkodtam a hallott dolgokon, mérlegre tettem mindazt, ami bennem és körülöttem volt, s igen mély vágy lett úrrá a szívemben: Mit igazol Isten? Sokat imádkoztam, s egyidejűleg történt hogy minél kevésbé tudtam – bár szerettem volna – azonosulni velük, annál inkább összeszerkesztette az Úr az utamat új testvéreimmel.

Még régen, e gyülekezeti életem kezdetén történt, hogy otthon végezve dolgomat összeütközésbe kerültem férjemmel. Talán emberileg igazam volt, de megtörtént: megütöttem. Ő elment valahova, én pedig dicsértem Istent. Ekkor hirtelen mintegy szó hangzott felém, ami megítélt a dicséret, hitéletem és a dolgaim tekintetében. Mert azt énekeltem, hogy: „szeretlek, imádlak…”, de az előző események nem ezt igazolták. A sötétség erőivel való akkori hadakozásom is hiteltelenné és nevetségessé vált a magam személye miatt még önmagam előtt is. Isten figyelmeztetése volt ez. Hatása sajnos nemsokára elmúlt, de a megtörténtek ténye bennem maradt. Mostani, Istenre igencsak ráutalt helyzetemben újból átéltem a már ismerős benső hang jelentkezését. Írnom kellett, s később elolvasva félelem fogott el, mert az írás gyülekezetünkről szólt, és mélyen megítélte, megfeddte azt.

A következő istentiszteleti alkalom elején kerestem a lehetőségét, hogy odaadjam a pásztornak, de ez nem sikerült. Az elhangzó tanítás vége azonban megnyitotta lehetőségét annak, hogy mintegy belső parancsnak engedve, erős félelmek és remegés közepette szót kérve, felolvastam mindent a gyülekezet előtt, s közben igen erős szellemi ellenállást tapasztaltam. Az elhangzottak meghallásakor a pásztor ráborult a szószékre, egyfolytában nyögött és sóhajtozott („úgy van, jaj, ó Uram!”). Láttam az egyik testvért vérvörös arccal, leírhatatlan tekintettel, aki az ezt követő mély csend után kiment, és csatlakozott a felolvasottakhoz. Ő is kiegészítette néhány mondattal, kijelentve: ha bizonyos dolgok – amit ő szentségtelennek érzett – és a tagok viselkedése, élete nem változik meg, kilép. Ez később meg is történt. Ezután M-n is felkértek, hogy ott is olvassam fel az írást. Megtörtént és igenelték, de gyakorlatilag semmi sem változott, hacsak az nem, hogy hamar megfogant egy „ellenprófécia”, mely jóváhagyta és igazolta az eredeti állapotot. Ráadásul, mivel Zs-val is osztottam meg dolgokat, erősen ellenezték kapcsolatunkat. Az Úr azonban megérttette velem ennek szükségességét. Közben az evangélista – bár voltak ellenzői is – teljesen felrázta a M-i gyülekezetet, átalakítva az ún. „csirkeszemű lapos híveket” tűzben égő buzgó karizmatikusokká. A következő 6 hónap alatt létszámunk ismét erősen lecsökkent, s vezetőink erős késztetés által újabb evangélizációt hirdettek meg T-on, melynek először örültem, hátha az Úr ad még testvéreket. Mikor azonban elkezdődött a szervezés „amerikai” stílusban, gyógyító-csodaösszejövetel címszó alatt előre megírt forgatókönyv alapján, örömöm elmúlt.

A pásztor teljhatalmat adott az evangélistának, s mindketten igen sokat vártak ettől az alkalomtól. Részletes eligazítást kaptunk, mikor, milyen szavak elhangzása után mit kiáltsunk, mit tegyünk /pl. ha az evangélista belefúj a mikrofonba, mi hallelújázzunk, más elhangzásakor igyekezzünk az erőtől hátraesni, mutatván, hogy itt van az Úr. Vendégdicsőítő csapat bevonása az elsöprő hatás növelése érdekében. Szórólapok, plakátok, transzparensek alkalmazása a média bevonásával. Mindezek hatására a szabadtérre tervezett alkalom vége fetrengéssel zárulna (ezt így fejezték ki). E tervre szólt a halleluja, bennem pedig teljes ellenállás keletkezett, párosulva azzal a gondolattal, hogy akik ezt látják, az esetleges istenkeresők és falubeliek, mit gondolnak majd, és mi lesz, ha úgy vélik hogy itt tényleg Isten van? Nem vállalhattam ezzel közösséget, s ezért mikor a délutáni alkalom miatt jövő evangélista lehozta L-ra a szórólapokat, plakátokat, nem vettem részt azok terjesztésében sem, amit időben jeleztem elöljárómnak. Eközben L. ”evangélista” olyan dolgokat mondott: „Nekem gyógyító szolgálatom van és Isten akarata, hogy evangélizáljak. Nem érdekel semmi, nekem senki nem szabhatja meg, hogy hol, nem kell anyagi támogatás sem, én a magam pénzéből csinálom”- miközben tudott dolog volt, hogy idevágó igékkel „tanította” a híveket, szinte kikövetelve az adományokat. „Megyek majd tovább más falukba is, van egy összeállt csapatom fiatalokból, akik odaszántak és velem fognak járni. Gyülekezeteket fogok létrehozni, mert ez az elhívásom. Én az X gyülekezetnél vagyok nyilvántartva, mint evangélista, vannak előhírnökeik itt Magyarországon is, de engedély kellene. Ha csatlakoznátok hozzájuk, az mind szellemileg, mind anyagilag sokat jelentene. Segítsetek meggyőzni a pásztort, nektek kell őt más belátásra bírni. A Sz. és a hasonló gyülekezetek ideje már lejárt, kiöregedtek, ide tűz kell! Az alkalom legyen a Szent Szellemé! Hadd mondják, hogy T. a földön csúszik, mert ahol a Szellem ott a szabadság! Én csinálom! Azért vagyok. Régen, akik bántottak emiatt, érdekes módon már egy se maradt meg gyülekezetében. Engem Isten küldött, nem kérek engedélyt, én csinálom!…”

Egyértelmű lett bennem, hogy ebben nem vehetek részt. Már Ő ellene vétkeznék, ha megtenném. A kitűzött napon az evangélizáció előtt 1 órával, az imaházban találkoztam a pásztorral, és a vele lévő evangélistával. Most vállalnom kellett elhatárolódásomat a gyülekezetünket félrevezető szellemtől, melynek ereje a velem szemben ülő L. ”evangélista” megjelenésével tetőzött. Amit lehetett elmondtam, s kértem vizsgálják meg azt. Még remény volt bennem, hogy lelepleződnek a hamis dolgok, s egységre jutunk egymással, bár ott volt annak a lehetősége is, hogy kizárnak. Mondanivalóm végéhez sem értem, mikor L. már hevesen rám támadt, s szinte belém fojtva a szót igyekezett magát védeni úgy, hogy engem szinte lesöpört a színről. A bensőmben rendíthetetlenül kitartottam az Úrtól kapottak mellett. Megállapításra került részükről, hogy idegen tűz és ördög van bennem, és térjek meg. Mindenért Zs-ot okolták, hogy megfertőzött, aki szintén itt volt F. testvérrel. Ők elmondták, hogy az imaházat csak akkor tudják biztosítani továbbra is a Sz. gyülekezetnek, ha az elszakad e hitető szellemtől, és visszatér a biblikus alapokhoz.

Egy ideig még ott maradtak, majd el kellett menniük, de szóltak a pásztornak, hogy az evangélizáció után visszavárják őket a szükséges dolgok megbeszélése végett. Magunkra maradva a pásztor kijelentette hogy bizonyos gyülekezetek, köztük a baptisták sem ismerik a Szent Szellemet, s térjek meg, mert ha nem, tovább már nem tudunk egy úton járni. Ez nagyon elszomorított, mert én igazán szerettem testvéreimet, s tudom, hogy ők is engem, de nekem Istennek kellett engednem, nem embernek. Amikor pedig azt mondták, hogy: „értem jártak ki L-ra évekig, s miattam csinálták az evangélizációkat, én pedig elárultam őket, s ezek után hogy álljanak a gyülekezet elé, mit mondjanak a testvéreknek, hová lettem?” – ezek még jobban megerősítették hogy az élő Istent kell választanom, s nem a „más Jézussal” közösségben maradni. Nagy sírások közepette kiléptem, s hazamentem. Ők siettek az evangélizációt megtartani. Én ezért már imádkozni sem tudtam, csak úgy, hogy legyen meg az Úr akarata. Másnap megtudtam, hogy a nagy várakozással ellentétben az egész faluból senki nem ment el. Az evangélista a meghirdetett szabadtéri alkalom helyett bent a kultúrházban a még megmaradt helyi tagok közüli 3 ember előtt evangélizált, akikhez Zs. és F. testvér kb. 20 percre megfigyelőként csatlakozott, majd ők is elmentek. E sikertelenségért is később nagy részben engem okoltak, azt állítván, hogy azért nem jöttek az emberek az evangélizációra, mert én délután bejárván a falut, igyekeztem mindenkit lebeszélni az alkalomról. Az evangélizáció után – szavukat megtartva – visszamentek az imaházba, ahol kb. 2,5 órán keresztül sok mindenről beszélgettek, de mivel nem jutottak közös értelemre a dolgok felől, Zs. kijelentette, hogy az imaházat a fejlemények miatt nem tudják tovább biztosítani a Sz. gyülekezetnek, melyet elviekben F. testvér is megerősített. De hozzátették: ha visszatérnek a biblikus alapokhoz, és ha még az aktuális lesz, újból örömmel a gyülekezet rendelkezésére bocsátják az imaházat. A pásztortól, s némely más testvértől másnap és még később is jöttek a telefonok, hogy a történtek után is visszavárnak, s mivel lelkileg még erősen kötődtem hozzájuk – bár eközben többször nem testvérhez méltóan cselekedtek -, mégis ott volt bennem az erős vágyakozás utánuk. Ehhez társult még a vád a lelkemben, hogy otthagytam őket. A férjem, aki már nagyjából toleráns volt hívő voltomhoz, most megvadult, gyalázkodott, igen sok nehézséget okozott, s ez csak később akkor enyhült, mikor Zs. eljött hozzánk, s beszélt vele. Körülöttem szinte felrobbantak a dolgok. Munkahelyemen jóformán mindenki ellenem támadt, gyaláztak, többször akartak megverni, s telefonon is fenyegették életünket. Az élet minden területén nehézségek jöttek, s a már 8 hónappal ezelőtt diagnosztizált, és sok fájdalmat okozó betegségem is nehezítette a helyzetemet. Eközben, bár közösségben voltam Zs.-ékkal, a gyülekezeti élet nagyon hiányzott. Elvégződött bennem, hogy felvételemet kérem a helyi Baptista gyülekezetbe. Ez nemsokára meg is történt, melyre Isten adta a pecsétjét kívül is, belül is. Helyet kaptam ismét Isten népe között, s nemsokára megismertem több testvért, közelebb, messzebb, s van annyi közösség is velük, mely elég.

Időközben kiderült, hogy műtétet kell felvállalnom, amiben a régi gyülekezet segített volna. Részükről az is elhangzott, hogy ha nem ott műtenek, ahol ők már ezt elrendezték, akkor – Isten tudatta velük-, hogy nem élem azt túl. De én a történtek után nem élhettem ezzel a lehetőséggel, s most az új gyülekezetből rendelt ki Isten segítséget nyújtó testvéreket. Túléltem, s műtét közben is, utána is- nem csak a testemben- csodálatosan gondoskodott rólam az Úr. Sokan imádkoztak értem, és mind látogatásuk, mind későbbi, s azóta is tartó testvéri szeretetük megnyilvánulásai bizonyság és erőforrás lelkemnek. Ami számomra a legnagyobb nehézséget jelentette, az a magam lelke volt. Közel 12 éven át rendszeresen átéltem alkalmainkon, s máshol is az Úr intenzív jelenlétét. Ez többféle formában igen erős kötődést jelentett, s csak most tudtam meg, hogy mekkora erővel kötözött.

Ez akkor lett nyilvánvalóvá, mikor – már e mostani helyemen – egészen más súlypontú istentisztelet részese lettem. Ahogyan az Úr engem belülről formált, úgy vált számomra hitelessé és természetessé az itteni gyakorlat, mely egész életemet biblikus szellemi alapokra helyezte. De nagyon hiányzott a régtől megszokott erős pszichés feltöltődés, s az intenzív dicséret, s maga az eufórikus állapot, és azok a testvérek is, akikkel ezt együtt éltük át. Harc tombolt bennem. Szívem mélyen nyugodt volt, hisz az Úr bizonyságok fellegével vett körül, hogy az Ő akarata az én mostani helyem, de lelkemben sokszor meginogtam, annyira húzott vissza az, amit először itt hiánynak éreztem. Ráadásul telefonok sokaságát kaptam a volt gyülekezet pásztorától és a testvérektől, hogy vissza kell térnem hozzájuk. Amikor pedig erre nemet mondtam, jöttek a vádak felőlük. Nem értettük, hogy ha egyszer más gyülekezet tagja lettem, miért nem tisztelték döntésemet. Hisz nem a világba mentem vissza bűnökkel terhelten, hanem Isten népe között maradtam, kik szeretettel befogadtak.

Az Úr lassan, de biztosan győzött meg arról, hogy nekem nem hamis lelki magaslatokra és fűtöttségre van szükségem, hanem szellemben és igazságban való józan járásra, melyben támogat a Biblia minden igéje, melyet aktuálissá tesz az Ő Szelleme, és segít a testvéri közösség. Ebben az is benne van, hogy lassan megtanuljam, hogy ne emberhez, vagy megszokott dolgokhoz kötődjem felettébb, hanem a ma Istenéhez, a mai kegyelemhez Krisztusban, Aki megadja nap mint nap azt, ami kell, és ami elég. Ebben természetesen vannak emberek is, de Ő a lényeg, s csak Ő benne a többi. Hogy kevesebb vagy több által, az lényegtelen. A fontos, hogy Ő legyen az első. Sokat gondolok imádságaimban azokra, akik – akár belátják, akár nem -, megtévesztő szellemek fogságában vannak, mint ahogy régen én is.

Szívem vágya, hogy könyörüljön rajtuk is az Úr. Azokon is, akiket ismerek, s azokon is, akiket nem. Mostanában is rám nehezednek az otthon és az élet gondjai, testemen keresztül is támad az ellenség, lelkemet sokszor marcangolja a depresszió és a csüggedés, de szellemem eleven lett, és alapvetően hálás vagyok Istennek, mert nagyon sok minden a helyére került életemben, hívő értékrendemben. S bármennyi részem lesz még e földi vonalon, az legyen valódi, s Tőle igazgatott. Ez a vágyam, és hiszem, hogy mint eddig, ezután is megadja a hozzávalókat, és segít mennyei kincseket gyűjteni az Ő dicsőségére.

Uram, én drága Istenem,
Mily csodás dolgokat tettél énvelem!
Hála a szívemből, mint kút fakad
Igéd éltető édes jó falat.

Kivezettél engem először halálból,
Régtől hordott bűneim elvetetted távol.
Oly sok évig voltam mégis félhomályban,
Csalárd tévtanítók pszichés ostromában.

Te voltál, ó Mester, ki megfogtad kezemet,
Keskeny utadra lábamat helyezted.
Hogy járjak azon a Te kegyelmedből
Erődben megállva, Benned szeretetből.

Uram, Te láttad a keserű napokat,
Kerestem, kutattam mindig nyomdokodat.
Szent életre, tisztaságra nevelő Igédet
Szomjazza szívem hallani beszéded.

S most távol a tévelygő évek útjától
Tisztítod elmém is annak múltjától.
Bár magam maradtam a régi sokaságból,
Fényt gyújtottál nekem a ködös félhomályból.

És Te eléd, Jézus a földre borulok,
Szeretlek jó Atyám, benned megnyugodok.
S ahogy bennem, hatalmast munkált kezed:
Ilyenképpen áradjon másokra szellemed.

Hogy felocsúdjanak „rózsika” álmukból,
Sziklára álljanak kényelmes ágyukból.
Kövessenek Téged keresztet hordozva,
Úgy mint Igéd nékünk, az Írásban megmondja.

Kissné Tünde

Megjegyzés. Ahol lehetett szó szerint, máshol kissé átszerkesztve tesszük közzé a bizonyságtételt, gondosan ügyelve mind a történeti, mind a tartalmi hűségre. Az itt leírt események természetesen nem így jellemzőek mindenütt és mindenhol az érintett gyülekezetekre, csupán bizonyos szeletét adják annak a szellemi folyamatnak, ami jellemzi korunk egyik kihívását, az ún. karizmatikus mozgalmat. Ez áradó folyóként borítja el és programozza át a még sok biblikus értékkel bíró hívő, és formálisan vallásos világot. A bizonyságtétel bizonyos fokú részletessége semmiképp nem személyeskedő anyag akar lenni, mely kinagyít néhány hibát, sokkal inkább olyan példa, mely jellemző volta miatt tanulságokat rejt magában, és mint ilyen, segítheti a helyreállást. Az írásban szereplő, magát evangélistának állító M.L. – akinek gonosz munkás volta lelepleződött -, több területen rokonszenves és értékes tulajdonságokkal bír. Azonban sajnos magában hordozza mindazokat a jegyeket, amelyek miatt- bár Isten szolgájának hiszi magát – valójában az ördög eszköze, s akitől – úgy tudjuk, hogy – a helyi X. gyülekezet is elhatárolódik. Zs.

Szerző: Bohus Andris

Frank S: 2002.02.15

Frank S: 2002.02.01

Kissné Tünde bizonyságtétele

Nyári táborok

Férfi csendesnap – 2010

Meghívó közös kirándulásra

Szociális szabályzat

Ifjúsági csendesnap

Őszi csendesnap

Női csendesnap

Eseménynaptár 2024