Az idei szolgálat egy hajdúhadházi és nyíregyházi előestével kezdődött. Mint eddig mindig, most is Czinege Kálmán testvérrel utaztam. Egy kedves meghívásnak tettünk eleget hajdúhadházi roma testvérek között, akik házi közösségükbe hívtak minket igei szolgálatra. Pásztor István testvérrel és Ricsivel, egy mozgássérült cigány fiúval, akik Nyíregyháza irányából érkeztek, útközben egészültünk ki. Megdöbbentő látványt nyújtott a hajdúhadházi roma telep. Hirtelen mintha Ázsiába keveredtünk volna a lerobbant házak között, a szűk és poros utcákon, látva az ott élőket, amint az utcán és udvarokon összeverődve beszélgetnek, zenét hallgatnak. Némelyek öltözete is inkább a távoli kontinens szokásvilágát tükrözte, mint hazánkét. Mint később házigazdáinktól megtudtuk, itt magas a bűnözés aránya, és nagyon elterjedt a drog és az erőszak. Mivel eltévedtünk, kellő idő állt rendelkezésünkre az első benyomások megszerzésére, mire elkeveredtünk úti célunkhoz. Házigazdáink, egy hívő cigány házaspár és nagy gyermekeik végtelen szeretettel és örömmel fogadtak bennünket. Egy órával a házi csoport előtt érkeztünk, kettős céllal. Először is egy nagyon finom vacsorát fogyasztottunk el testvéreinknél, másodszor evés közben a házaspár beszámolt az itteni hívő életről, szolgálatukról. Mint megtudtuk a hajdúhadházi romák között több kisebb felekezet is munkálkodik. A 4-5 közösségbe járó hívek olykor egymással is rivalizálnak, de a testvéri összefogás szép példái is megjelennek. Az azonban biztos, hogy akik új életet nyernek, azok rendezik bűneiket, és igyekeznek Istennek tetsző módon élni és szolgálni. Ennek egyik bizonysága a Bernát család is, akik házukba fogadtak és megtiszteltek a szolgálatra való felkéréssel.
Az alkalmat Bernát Gusztáv házigazda vezette. A mintegy húsz résztvevő között ott volt a fentebb említett, velünk érkező testvéreken kívül Pásztor István testvér felesége Klárika és az ő felnőtt lánya is, aki nemrég adta át az életét az Úrnak. Ők később érkeztek és korábban indultak mint mi. Kissé meglepő volt számunkra, hogy az éppen felszólaló testvér állva intézte szavait a hallgatósághoz és miután helyet foglalt, az elhangzottakkal kapcsolatos tetszésüket tapssal fejezték ki a hallgatók. Így hallgattunk meg néhány megindító bizonyságtételt a helyiek közül. Majd az én igei szolgálatom következett, amit nagy figyelemmel és hangos tetszésnyilvánításokkal hallgattak. Ezt követően sor kerülhetett a velem érkező testvérek bizonyságtételére is. Miután imádkoztunk és életünket ismét a Megtartóra bíztuk hálaadással, elbúcsúzva cigány testvéreinktől, Nyíregyházára indultunk.
Ezzel még nem ért véget a nap. Pásztor István testvéréknél újabb alkalom várt ránk. Hajdúhadházi csoportunk további három fővel egészült ki, akikkel itt folytathattuk a hívők közösségét. István fia, Balázs mellett ott volt még Granville Pillar és felesége is, akik szerettek volna megismerni, bár ez a vágy kölcsönös volt. Granville testvér presbiteriánus gyülekezet lelkipásztora volt Ausztráliában. Megtérése Dél-Afrikában történt, ahol rock zenészként tevékenykedett. Származására nézve ír. Jelenleg a Nyíregyházi főiskolán tanít angolt és a metodista gyülekezetet látogatja. Hamar világossá vált előttünk Kálmán testvéremmel, hogy itt az angol nyelvvel csupán nekünk van gondunk, a többiek mind akadálymentesen társalogtak a külföldi vendéggel. Minden nyelvtudásom latba vétele mellett sem sikerült mindig megértetnem magam Granville-val, de az ő udvariasan könnyített angolját sem tudtam igazán nyomon követni minden esetben. A Pásztor család tagjai azonban segítségemre voltak és így igazán jó közösségben lehettünk egymással és Istennel. Éjszaka kerültünk ágyba, egyik részről kimerülten, másrészről feltöltődve.
Másnap, pénteken délelőtt érkeztek további útitársaink, akikkel Kárpátaljára készültünk. Közülük két fiatal, Márk és Áron helyből, Nyíregyházáról, Molnár István testvér pedig Miskolcról csatlakozott hozzánk. Velük, valamint Ricsivel a roma fiúval, Pásztor Istvánnal és Czinege Kálmánnal, így összesen heten megebédeltünk egy vendéglőben, ahol egy ifjú szakács testvér készített nekünk nagyon finom ételt. Ezt követően a határnak vettük az irányt. Mint eddig minden évben, így most sem kerültük el Tuzséron Révész Zsolt testvérék házát. Megpihentünk kissé, kikérdeztük egymást a hogylétünk felől és ezt követően érkeztünk a határátkelő helyre. Többen kérdezték azokban a napokban és azóta is, hogy milyen a politikai helyzet Kárpátalján? Mennyire érezhető az a feszültség ott, ami az utóbbi időben Ukrajnát? Mi egyetlen hatását láttuk ezeknek az eseményeknek. Ez az volt, hogy mind oda vezető utunk során, mind hazafelé a szokottnál jóval kevesebben lépték át a határt. Ezért rekordidő alatt jutottunk át a szomszéd országba és ez pontosan így ismétlődött meg visszautazásunk során is.
A szabadító alkalom már napok óta tartott Csongoron, amikor megérkeztünk. Mi a 12 napos időszak közepén vettünk részt egy hétvége erejéig. Pénteken este volt az első alkalom, amikor mi szolgáltunk. A szenvedélybetegek és a helyi református gyülekezet megtöltötte a szépen karban tartott templomot. Az Igével erre az estére én készültem. A szokott fegyelemmel és figyelemmel kísérte a gyülekezet Isten szavát. Jó volt ismét látni a pár éve megismert református testvéreket és megtért régi alkoholistákat. Itt elvárás, hogy aki megszabadul valamilyen szenvedélyből, mely jellemzően az ital, az egy évben legalább egyszer ismét megjelenjen valamelyik szabadító alkalmon a következő évek során. Emiatt, noha vannak visszaesők is, inkább visszatérőkkel találkozik az ember. Indokolja ezt az is, hogy nem minden településen biztosított a megtérők számára megfelelő szellemi közeg. De ahol így is van, természetes, hogy akinek a megtérése, szabadulása kötődik egy helyhez, az szívesen tér oda vissza. Így tevődik össze ez a közösség a szolgálattevőiből, régi tagjaiból és az újabb és újabb szabadulni vágyókból. Az ébredés frissessége még mindig érezhető, ami nagyban megkönnyíti az igehirdető feladatát is.
Másnap nem volt feszes a tempó. Részt vettünk a reggeli áhítaton, melyet a misszió vezetője, id. Pocsai Sándor lelkipásztor tartott. Üzenete világos, kemény, Krisztus központú volt ez alkalommal is, mint a hívők szolgálata évezredek óta. Ezt követően a nők és férfiak külön imaalkalmon vettek részt, melyen minden résztvevő felszólal és mond magáról valamit. Ezek a nagyon rövid, nyilvános lelkigondozói alkalmak a számomra leginkább megragadóak a misszió gyakorlatában. Nincs kibúvó. id. Pocsai testvér mindenkit megszólít, felszólít. Itt színt kell vallani. Ha valaki sumákol, arra a vezető testvér egyből ráérez. Ilyenkor kényelmetlen kérdésekre is sor kerül és világosságra jönnek rejtett titkok is. Sándor testvér részéről rövid, de határozott útmutatás hangzik el és ritka, hogy valakit intelem, bátorítás nélkül hagyjon. Óriási erőfeszítés ez a részéről, állandó Istenre figyelést követel és nagy bölcsességet, tapasztalatot. Úgy ül ott ez az idős testvér a rájuk bízottak előtt, mint Mózes a nép előtt. Csodálom, hogy miként győzi szellemi és testi erővel. Kiszámoltuk, hogy évente 3-4 hónapot tölt el ilyen szolgálatban feleségével, fiával és munkatársaival együtt. Ide erő kell, ami Istentől jön. De jön. Olykor kissé keménynek tűnnek az itt alkalmazott módszerek, de a bibliaolvasó ember tudja, hogy a szeretet kemény és azt is, hogy a keménység szeretettel párosulva szabadító hatalom. Egy régen szabadult idősödő férfival ebéd közben beszélgettem. Elmondta, hogy hosszú évekkel ezelőtt szabadult az italtól Csongoron. Amikor először itt járt, felháborítónak tartotta azt, ahogyan bántak vele, szóltak hozzá. De Isten lehajolt hozzá, megszabadította szenvedélyeitől, bűneiből, örök életet ajándékozott neki és azóta minden évben itt van, hogy épüljön, erősödjön. Senkinek nem kötelező ide jönnie. Mégis alkalomról alkalomra telt házzal üzemel a miszió.
A szombat délutánt pihenéssel, kirándulással töltöttük. Pásztor István elköszönt, neki mennie kellett haza. ifj. Pocsai Sándor testvér elkalauzolt minket Munkácsra. Meglepő volt a város szépsége. A felújított központban a legmodernebb áruházak kínálják divatos portékáikat. Egy gyönyörűen berendezett cukrászdában finom süteményt kaptunk vendéglátónktól, majd felkerestünk egy bevásárló központot, ahol főként csokoládét vettünk. Ez az, amit a legérdemesebb az ide látogatónak megvásárolnia. Legalább is a mi szemszögünkből. Az országban nem valami magas az életszínvonal. Amit Magyarországon meg lehet vásárolni azt itt is, de ugyanolyan, vagy alkalmanként magasabb áron, alacsonyabb fizetések mellett. A csokoládé viszont világszínvonalú. Mind küllemében, mind minőségében igen vonzó, bár egyre drágább. Arra mindenképpen alkalmas egy feleségére valamit is adó férfinak, hogy négy napos távollétéért némi kárpótlást csokoládéval nyújtson a gyermekek egyedül való ellátásának terhe alatt elcsigázott párjának. A hatás nem marad el. Az ukrán boltokban külön pult és eladó fogadja az édességet vásárolni szándékozókat úgy, ahogyan nálunk sok helyen a hús részlegen.
Csongoron március 15-én egy dologgal foglalkoznak: Jézus Krisztus evangéliumával. Ünnepi megemlékezés nem volt, de igehirdetés, imaóra, bibliaóra, énekóra igen. Talán egyetértünk abban, hogy a mennyben is inkább így lesz. Itt a szabadságért nem harcolni kell, itt tudják, hogy azt már kivívta a Győztes Égi Hős. Itt a szabadságot elfogadni kell, és ezt a kivívott szabadságot kínálják Isten szolgái. Így történt ez este is, ahol Molnár István testvér hirdette az Igét a templom szószékéről, pár éneket pedig duettben adtunk elő. Az istentiszteletet és a vacsorát követően alkalom nyílt még együtt énekelni azokkal, akikben erre igény mutatkozott. A lehetőség egy kis emeleti teremben volt biztosítva és szigorúan este 10-ig. Bizony nagyon szűkösnek bizonyult a terem és a rendelkezésre álló idő is. De talán éppen a meglévő keretek teszik olyan drágává ezeket az esti vidám alkalmakat évről évre. Itt csak a kegyelem határtalan.
A vasárnap mozgalmasabb volt. Délelőtt ismét a templomban volt együtt a misszió résztvevőivel kiegészült gyülekezet. Ezen az alkalmon én hirdettem az Igét. Mennyei erőt éreztem a szószéken. Szálltak ki belőlem a szavak. Tudtam, hogy sokak imádsága áll ennek hátterében, és azt is, hogy amit elmondok arra szükség van. Istentől megérintve, üzenetétől áthatva léptünk ki Isten Házából. Délután ismét istentiszteletre gyűltünk össze ugyanazon a helyen. Most Molnár István testvér szolgált a gyülekezet félé és ez alkalommal is énekeltünk együtt. Ezt követően búcsúzkodni kezdtünk. Ez nem is olyan egyszerű eljárás olyan közegben, ahol sokan szeretik az embert. Egy-két mondat ezzel, egy-kettő azzal. Köszönjük az elmúlt idő áldásait egymásnak is, tervezgetjük a következő találkozásokat. Végül a közös vacsora után, mire besötétedik, indulunk. Út közben értékeljük az elmúlt napok eseményeit. Rájövünk, hogy a közösen eltöltött idő nem csak másoknak jelenthetett felüdülést, hanem a mi közösségünket is összekovácsolta. A fiatal fiúkkal alig, vagy egyáltalán nem ismertük egymást. Az egyik meglehetősen levert lelki állapotban érkezett közénk, de most rá sem lehetett ismerni, nyitott és lelkes volt mint a többiek, mint mindannyian. Ez az áldott mellékhatás minden ilyen alkalommal megnyilvánul. Beszélgetés éjszaka a hálószobában, közös imádkozás, éneklés, közösséggyakorlás. Nem ritka, hogy otthontól távol kerülünk közelebb azokhoz, akikkel egy gyülekezetbe, közösségbe járunk év közben. De jól van ez így.
Még futotta az erőnkből, hogy ismételten rövid látogatást tegyünk Révészéknél, bár motivált a testvérszeretet több láda almában felénk megnyilvánuló formája is, ez tagadhatatlan. Az autónk almával, mi áldásokkal megterhelve érkeztünk előbb Nyíregyházára, ahol elbúcsúztunk a fiúktól és Molnár Istvántól, majd Füzesgyarmatra, ahol kiszállt Czinege Kálmán testvér is, hogy az utolsó tíz kilométert egyedül tegyem meg. De nem voltam egyedül, mert a Szabadítás Istene, Béthelnek Istene, Csongornak Istene, akinek tetszett, hogy örökre összekösse az életét velem és minden megtérő bűnössel velem volt és velem marad. Dicsőség mindenért az Ő nagy nevének!
Szeghalom, 2014.03.25.
Gál Lajos